A szigetelők különböző potenciálú vezetők, illetve vezetők és földelő alkatrészek közé beépített eszközök, amelyek képesek ellenállni a feszültségnek és a mechanikai igénybevételnek. A szigetelők fő funkciója az elektromos szigetelés és a mechanikai rögzítés elérése, biztosítva, hogy az előírt üzemi feszültség, villámtúlfeszültség és belső túlfeszültség alatt ne forduljon elő meghibásodás, felületi áttörés, valamint hogy az előírt hosszú és rövid távú mechanikai terhelés mellett ne következzen be sérülés vagy roncsolódás. A szigetelők típusai A szigetelőknek sokféle típusa van, amelyek anyag szerint osztályozhatók, főként a következők: Kerámia szigetelők: természetes anyagokból készültek, nagy elektromos ellenállással, nagy dielektromos szilárdsággal és jó mechanikai tulajdonságokkal, alkalmasak nedves és korrozív környezetre. Üvegszigetelő: edzett üvegből készült, nulla önrobbanási jellemzőkkel, alacsony önrobbanási sebességgel, nagy maradék mechanikai szilárdsággal, alkalmas magas szennyezettségű területekre. Kompozit szigetelő: általában kompozit anyagokból, például gyantából készül, előnyei a jó lerakódásgátló teljesítmény, a könnyű súly és a nagy mechanikai szilárdság. A szigetelők történeti háttere A szigetelők története a XIX. 1844-ben, az első nagy távolságú vezetékes kommunikációs vonal kiépítésével megszületett a világ első távíró szigetelője. 1897-ben, a váltakozó áramú átviteli rendszerek népszerűsítésével megszületett a világ első áramszigetelője is. A szigetelők alkalmazási forgatókönyvei A szigetelőket széles körben alkalmazzák a légvezetékekben, különösen a nagyfeszültségű vezetékcsatlakozó tornyokon, a kúszótávolság növelésére és az energiaátvitel biztonságának és stabilitásának biztosítására. A szigetelők általában üvegből vagy kerámiából készülnek, és ellenállnak a különböző környezeti és elektromos terhelési feltételek változásainak
